„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter,1-2)
A teremtés előtt már megjelenik a három Isteni személy, aki egyet alkot számunkra felfoghatatlan módon. Az atya, mint a Teremtő, és a Szentlélek, valamint a teremtés aktusában sejthetően a később megjelenő Jézus Krisztus is, ha nem is emberi formában. Isten szeretettel alkotta meg a világot, és ránk bízta, hogy viseljük gondját. Ezt a „jó gazdaként való uralkodást” nem pusztító, hanem óvó és vigyázó módon kell értelmezni: Együtt kell élnünk benne, mivel mi is a részei vagyunk.
Hol van az én helyem a teremtett világban? Milyen érzéssel vagyok a létem, önmagam iránt? Hogyan gondolkodok a létezésemről, és saját magamról? Vajon mit szán nekem az Isten?
„Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették. Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom volt, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe.” (Dán,7,13-14)
Töredékes és véges világban élünk; a sok jó mellett szembe kell néznünk a rosszal, a halállal. Isten megígérte, hogy küld az embereknek egy szabadítót, akit itt „az Emberfia” néven említenek. Hatalmat ad neki minden nép felett. Csak utalásokat kapunk, hogy ki lesz ez a személy, de nem mondják meg, mikor jön el. Az akkori emberek ebben a várakozásban éltek, hogy eljöjjön az ő szabadítójuk, akinek az uralma nem fog véget érni. Elhozza az örök boldogságot, a harmóniát, a szeretet tökéletességét.
Miben várok, vágyok szabadulásra, boldogságra? Hogyan képzelem el az ideális életet, világot? Mi az, amit ebből már most megtapasztalhatok? Mi, vagy ki ad reményt számomra?
Jézus apostolaival Jeruzsálembe ment húsvét ünnepén:
„Odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.” (Mt,21,7-11)
Jézus Krisztust Izrael népe prófétaként látta, de valójában ennél többről volt szó. Ez már a köszöntésében is észrevehető, mégpedig a „Hozsánna” kifejezés értelmében: Dicsőítő, magasztaló köszöntés. Jézusnak ugyanis a prófétákat meghaladó hatalma volt: Démonokat űzött ki megszállottakból, gyógyított, bűnöket bocsátott meg és még sok csodát művelt, tanította is a népet. Adódik a kérdés: Kinek lehet ekkora hatalma, hogy még a bűnöket is megbocsájthatja? A zsidók egyedül Istennek tulajdonították ezt a hatalmat. Jézus emellett sokszor az „Emberfiának” hívta magát. Az akkori szóhasználat és jövendölés miatt ez nyílt szerepvállalása volt Jézusnak arról, hogy ő a megígért szabadító, aki elhozza az embereknek az örök üdvösséget és boldogságot.
Kikkel szemben tudok hálás lenni, kikről tudok példát venni? Van-e hatalmam mások felett, és ha igen, akkor hogyan tudok vele „jól élni”? Meg tudom másoknak bocsájtani, amit ellenem elkövettek?”
Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.” (Mt,26,26-29)
Az utolsó vacsorán Jézus megalapította az oltáriszentséget, mely által kenyér és bor színében mindig velünk, emberekkel tud maradni. Itt nem csupán egy közös étkezésről volt szó, amin eledelt adott a többieknek: Önmagát adta nekik. Még a közeledő halála előtt – mikor önfeláldozását valóban beteljesíti – értünk adja magát, hogy bűneink általa bocsánatot nyerjenek. Ezt az értéket csak növeli, hogy odaadása erőszakos halál által teljesül be. Júdás elárulja harminc ezüstért, kiadja a főpapoknak, akik (miután nem tudnak felhozni semmit ellene) Pilátus elé viszik Jézust.
Tudok odaadó lenni mások számára? Ki az, akinek hálás lehetek? Kaptam már valakitől olyan sokat, hogy úgy éreztem, ennyit meg sem érdemlek?”
Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfák hegyére. Akkor Jézus mondta: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” (Mt,26,30-32)
Jézus Krisztus harmadnapos feltámadása – mint győzelem a halál fölött – megváltásunk kulcsa, mellyel megnyitotta a mennyország kapuját. Ő mint emberré lett Isten, nem egyszer beszélt haláláról, és az azt követő feltámadásáról. Most sem volt különb ez az olajfák hegyén: Hiába volt megírva, hiába ismerték az írásokat tanítványai, nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy Jézus, az élő Isten Fia meghalhat. Feltámadása után azonban tanítványaival maradt, és azon dolgozott, hogy felkészítse őket az örömhír, az üdvösség híresztelésére.
Mivel tudok másoknak előre látóan segíteni? Mire van szükségem ahhoz, hogy valóban bízni tudjak valakiben? Hogyan tudom megtartani a másoknak tett ígéreteimet?”
„Még beszélt, amikor odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük. „Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el!” Azzal mindjárt Jézushoz lépett. „Üdvözöllek, Mester!” – mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?” Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették. (Mt,26,47-50)
A csók, mellyel Júdás elárulja Jézust, egyáltalán nem különös, vagy egyedi jel. Zsidó férfiak között szokás volt így köszönni. Hasonló eset, mikor Jákob köszönti apját, Izsákot csókkal, ám szándéka megtévesztő. Júdás árulásának, és Jézus elfogatásának következtében az apostolok szétfutottak, és elbújtak, magára hagyva őt. Ám hiába fogták el, a főpapok és írástudók nem tudtak felhozni semmit ellene. Akkoriban Izrael római uralom alatt volt, és csak a rómaiak végezhettek ki valakit törvényesen. Ezért Jézust Pilátus elé vitték, hogy elítéltessék vele.
Hogyan tudnék kitartani ártatlanok mellett, akiket rágalmaznak? Hogyan tudnék önzetlenebbül cselekedni? Mivel tudok kiállni mások mellett?”
„Ebben a pillanatban három ember ért a házhoz, ahol laktam. Cezáreából küldték őket hozzám. A Lélek felszólított, hogy habozás nélkül menjek el velük. Velem tartott ez a hat testvér is, és az illető férfi házába értünk. Elmondta, hogy angyal jelent meg házában és felszólította: Küldj Joppéba, hívasd el Simont, más néven Pétert! Ő majd elmondja, ami neked és egész házad népének üdvösséget szerez. Alighogy beszélni kezdtem, leszállt rájuk a Szentlélek, éppen úgy, ahogy miránk a kezdet kezdetén. Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: János csak vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni. Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek az Isten útjába?” Miután ezeket hallották, elhallgattak, és dicsőítették az Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta az Isten az életre vezető bűnbánatot. (Apcsel,11,11-18)
Ma is vízzel keresztelünk, akár csak Keresztelő János tette, azonban mára a Szentlélek kiáradása is megvalósul a megkereszteltre. Jézus is vízzel keresztelkedett meg, mely a tisztaság, a megtisztulás és a bűnök lemosásának jelképe, a természettel összhangban. Ezt a természetes tisztaságot nem könnyű megélni, az ember csendben, önmagába fordulva, de mégis kitekintve a világba tud elmerülni ebben a „vízben”.
Az üdvtörténet a Bibliával nem ért véget, a te életed része is, mivel neked szól, és érted is van. Most rajtad a sor, hogy a saját életeddel írd tovább Isten üdvösségének történetét. Kelj útra, menj bátran és bízz benne, hogy veled van a gondviselő, szerető és megváltó Isten! Innentől a te felelősséged, hogy továbbadd másoknak.”
